Az oboa eredete a többi fafúvóséhoz hasonlóan szintén régi gyökerekre nyúlik vissza.
Írta: Lukács Ildikó
tagintézmény-vezető
Az oboa eredete a többi fafúvóséhoz hasonlóan szintén régi gyökerekre nyúlik vissza. Indiában 3200 évvel ezelőtt már ismerték és „otu” néven emlegetették elődjét, mely duplanádas nyelvsíppal és a „conikus”, azaz fokozatosan szélesedő furattal rendelkezett. Egyes kutatók szerint az eredetileg pásztorsípként használt oboa Kelet- és Közép-Ázsiából arab közvetítéssel jutott el Dél-Európába. Az oboa közvetlen őse Elő-Ázsiából és Egyiptomból került Görögországba, ahol aulosznak hívták. Az auloszból fejlesztették ki a rómaiak a tibiát és később a calamaulost. Ebből fejlődött ki a középkorban (15-16.század) a schalmei, majd később a pommer, mely az oboa közvetlen elődje. A barokk korban (17. század) találkozunk először a diszkantpommerből kifejlődött oboával, melynek ekkor még csak 2 billentyűje volt, és a hangterjedelme c’-esz’’’-ig terjedt. A barokk oboán nem volt cisz’, és oktávbillentyű sem, ezért a magasabb hangokat átfújással kellett képezni. A barokk oboát Jacques Hotteterre fejlesztette ki és Jean-Baptiste Lully használta először zenekarban, 1664-ben.
A klasszikus korban az oboának már 8 billentyűje volt, többek között egy oktávbillentyű is, ami jelentősen megkönnyítette a magas hangok képzését.
A XVIII. század elején pedig már fontos szerepet játszott az oboa a fejlődő zenekarokban és önálló hangszerként is egyre sűrűbben is használták. Hangteste leggyakrabban kemény fából (puszpáng-, ében-, illetve vadkörtefából) készül. Általában négy darabból van a hangszer összeállítva.
Végül napjainkban az oboa már több, mint 20 billentyűs, bonyolult mechanikával rendelkezik, és hangterjedelme majdnem 3 oktávra bővült: b-a’’’-ig.
